Hú, már hány százszor szerettem volna megírni, milyen hálásan tudok hazafelé gyalogolni egy olyan nap után, amikor éreztük, hogy kellünk, hogy valóban van ránk szükség. Mert jöttök és hoztok, mert jöttök és visztek. Közben pedig szót is váltunk egymással, nem ritkán nevetünk, történeteket mesélünk egymásnak.
Sokkal inkább budapestinek érzem magam mióta a Filantrópián dolgozom, pedig már évek óta nem is itt élek. Mondhattam volna úgy is, hogy újra budapestinek érzem magam, de valójában soha nem éreztem magam igazán annak. Ezidáig. Mostanában úgy tűnik, a metropolisznak ezen a szegletén valami olyasféle jóhoz járulhatok hozzá, mint a legjavából való cipészműhelyek, cukrászatok, kalaposok, esernyőjavítók, mérték utáni szabóságok vagy szemfelszedők munkája. Bár úgy is lehetne mondani, hogy lomot pakolunk és árulunk egész nap, ráadásul mások lomját, valójában egy egészen más dimenzióban működünk nyitástól zárásig
12-kor nyitunk általában, s nem mondhatjuk, hogy lassan indulnának a napok: vagy máris egy tisztes rakomány érkezik vagy tegnapról maradt bőven, amit kirakodhatunk: ide vagy oda. Annyira sok adománnyal tiszteltek meg bennünket - bizalmat szavazva a munkánknak, hogy nincs mit szépíteni rajta, elborít a sok cucc, alig bírunk vele. De mit se féljetek, vállalásunkat visszük, tesszük a dolgunkat és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ha piros cipő kell, meglegyen, ha női ballon, ott legyen, ha 120-as lányka ruha, csak nyúlni kelljen érte (persze ez vágy, van, hogy elérhetetlen, mert a műfaj kemény, nem egy kontrollálható szisztem megannyi részfolyamatra szakosodott munkatárssal).
Ez a próza, és hát a líra: a líra az, hogy jöttök és adtok egy köteg bakelitet, amit örököltetek, de nem akarjátok ti megtartani, se eladni, behozzátok hát a karotokon, szépen átkötve, bezacskózva, mi átvesszük, megköszönjük, ti elmentek, s aztán nem telik bele sokszor csak egy-két-három órába, s nyílik az ajtó, egy fiatal fiú guggol a lemezes láda mellé és válogat, örül az újnak, visz is belőle jó párat. Sokfélék vagytok, sokfélét szerettek.
Líra még az is, amikor bejöttök, de nem akartok semmit. Csak jöttök. Velünk vagytok pár percig, körbeszaglásztok, körbe pásztázzátok a polcokat, amiken tömött sorokban állnak a porcelánok, üvegek, emléktárgyak - valaki más emléktárgyai, sokszor megfejthetetlen eredetű tárgyak. Beletúrtok a 150-es ládába, átlapozzátok a női blúzokat, s közben megkérdezitek, hogy vagyunk. :) Hogy vannak, kedveskék? Mi újság máma? Mi pedig, ha épp nem extra kicsi vagy extra nagy farmerért túrjuk fel a raktárkészletet vagy nem dől be a kirakat az épp kihalászott piros pénztárca miatt, válaszolunk nektek, hogy Ó, köszönjük, jól! Kiválóan. Megvagyunk, megvagyunk. Hű, hát ma kicsit viharverten, de köszönjük, egyébként jól.
A legjobb líra, amikor munkaidő után sokan gyűltök össze nálunk, odaér a Nap a szemközti házsor fölé és szépen besüti a boltot, mi pedig beszélgetünk: ruhákról, könyvekről, fogyasztói társadalomról, nyomjuk kicsit a civilizációkritikát vagy méltatjuk hazánk szépséges tájait; könnyedén beszélgetünk Jénai tálakba kívánkozó jóféle étkekről, megfejtjük az ismeretlen funkciójú tárgyak valódi, elidegeníthetetlen funkcióját, kipróbáljuk a hajsütő vasat - forró, jól eltesszük a hideg kőre, harmadszor is megszólaltatjuk a sípoló nyulat, megszámoljuk a 300-as puzzle-t és megvitatjuk, jól áll-e ez a nyakkivágás vagy hogy szűk-e hónaljban a blúz. És van persze, hogy bomba: ez bomba jó, rád van szabva, kész, nincs mit tenni, tiéd.
Könyvekről beszélgetünk, idézünk innen-onnan, filozofálunk, amennyit a levegő még elbír és vidáman üdvözöljük az újonnan betérőket. Rég láttuk egymást, ki hogy van. Egymással is beszélgettek, mi is nevetgélünk kicsit - a saját bénázásunkon a belénk kapaszkodó vállfák dzsungelében vagy saját Isten áldotta tehetségünkön, hogy kiraktuk a kirakatba azt a táskát, mert lám, tényleg azonnal megvette valaki. :) Van olyan is, hogy az élet sűrű vagy sötét óráiról beszélgetünk vagy helyzetekről, amelyekkel küzdeni kell vagy küzdeni szokás. Talán tudunk adni valamit a puszta hallgatással is vagy épp pár ügyetlen szóval, hosszabb eszmecserével.
Van, hogy annyira jó a légkör, hogy szinte családi, hogy szinte olyan, ahogy a mediterrán kisvárosok munka utáni kávézós, borozós alkonyait képzeled. Van, hogy szinte költészetté lényegül át minden szavunk, hogy egy szimpla elköszönés olyan, mint egy vitaminos infúzió.
Van értelme, már pusztán annak is, hogy behozzátok és elviszitek a dolgokat. Félre ne értsetek, az egyesületben végzett szakmai munkánk, amit a behozás és vásárlás metszéspontjában keletkező bevételekből célunk támogatni, nélkülözhetetlen a bolt működésében, de van, hogy úgy érzem, minden nagyvárosi lakótömb elbírna egy ilyen boltot, sőt: áhítja, óhajtja, akarja, követeli.
Kell egy hely, ahol méltósággal megszabadulhatsz a számodra felesleges, de még remekül szuperáló tárgyaidtól és kell egy hely, ahol megveheted azt, aminél sokszor tízszer rosszabbért is tízszer annyit fizetsz. Kell ebben a pokolian gyors, elidegenített rendszerben ez a barátságos lépték, ami olyan, mint amilyen még 20 évvel ezelőtt jobban volt, s talán 100 évvel még inkább. Olyan lassú, méltóságteljes, amikor még nem posztoltuk ki azt is a fészbukra, hogy ma esik és szomorúan iszunk egy lattét, hanem, amikor betértünk egy kávéházba és tudtunk szépen hallgatni vagy elolvasni az újságot, és nem telefonálni, nem netezgetni, nem kapcsolódni a viharfelhőkön túli másik világok felé, mint szőlőkacsok a levegőben.
Beszélgetni másokkal, akik ott vannak melletted, becsengetni az ismerősökhöz, akik vagy itthon vannak vagy nem, elbeszélgetni a lépcsőházban, megvitatni az élet dolgait a zöldségessel. Ma is csináljuk, de olyan keveset. Csináljuk még, szóval azért van még remény, ráadásul nálunk is lehet csinálni: lehet lassulni és méltósággal megélni a tárgyak jöttét-mentét, általában az életet, a jó vagy nehéz hétköznapok ritmusát.
Örülök, hogy egy ilyen helyen tevékenykedhetek, mert pont így van értelme számomra a munkának. A munka tehát itt végképp nem az, amit utálni kell és szenvedve elfáradni benne, hanem az, amit szeretni lehet és ha szenvedünk vagy el is fáradunk, az öröm újjáéled és másnapra újra ott van a kabátom hajtókája alatt.
Köszönöm, köszönöm, kedves Budapest! Kedves terivárosi és erzsivárosi és bármilyen városi emberek, hogy veletek a 21. század szupersztrádáiról lekanyarodhatunk ebbe a kedves kis macskaköves utcába. A legjobb az egészben, hogy ez nem a mittudomén hányadik vágány a Harry Potterből, hanem ez egy valódi utca, és abban egy valódi bolt, és nem fogsz soha koppanni az ajtón, ha nekifutsz. :)
Most komolyan...
 |
| Kirakati perspektívák |
Sokkal inkább budapestinek érzem magam mióta a Filantrópián dolgozom, pedig már évek óta nem is itt élek. Mondhattam volna úgy is, hogy újra budapestinek érzem magam, de valójában soha nem éreztem magam igazán annak. Ezidáig. Mostanában úgy tűnik, a metropolisznak ezen a szegletén valami olyasféle jóhoz járulhatok hozzá, mint a legjavából való cipészműhelyek, cukrászatok, kalaposok, esernyőjavítók, mérték utáni szabóságok vagy szemfelszedők munkája. Bár úgy is lehetne mondani, hogy lomot pakolunk és árulunk egész nap, ráadásul mások lomját, valójában egy egészen más dimenzióban működünk nyitástól zárásig
12-kor nyitunk általában, s nem mondhatjuk, hogy lassan indulnának a napok: vagy máris egy tisztes rakomány érkezik vagy tegnapról maradt bőven, amit kirakodhatunk: ide vagy oda. Annyira sok adománnyal tiszteltek meg bennünket - bizalmat szavazva a munkánknak, hogy nincs mit szépíteni rajta, elborít a sok cucc, alig bírunk vele. De mit se féljetek, vállalásunkat visszük, tesszük a dolgunkat és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ha piros cipő kell, meglegyen, ha női ballon, ott legyen, ha 120-as lányka ruha, csak nyúlni kelljen érte (persze ez vágy, van, hogy elérhetetlen, mert a műfaj kemény, nem egy kontrollálható szisztem megannyi részfolyamatra szakosodott munkatárssal).
Ez a próza, és hát a líra: a líra az, hogy jöttök és adtok egy köteg bakelitet, amit örököltetek, de nem akarjátok ti megtartani, se eladni, behozzátok hát a karotokon, szépen átkötve, bezacskózva, mi átvesszük, megköszönjük, ti elmentek, s aztán nem telik bele sokszor csak egy-két-három órába, s nyílik az ajtó, egy fiatal fiú guggol a lemezes láda mellé és válogat, örül az újnak, visz is belőle jó párat. Sokfélék vagytok, sokfélét szerettek.
 |
| Egy kis kirakati csendélet |
Líra még az is, amikor bejöttök, de nem akartok semmit. Csak jöttök. Velünk vagytok pár percig, körbeszaglásztok, körbe pásztázzátok a polcokat, amiken tömött sorokban állnak a porcelánok, üvegek, emléktárgyak - valaki más emléktárgyai, sokszor megfejthetetlen eredetű tárgyak. Beletúrtok a 150-es ládába, átlapozzátok a női blúzokat, s közben megkérdezitek, hogy vagyunk. :) Hogy vannak, kedveskék? Mi újság máma? Mi pedig, ha épp nem extra kicsi vagy extra nagy farmerért túrjuk fel a raktárkészletet vagy nem dől be a kirakat az épp kihalászott piros pénztárca miatt, válaszolunk nektek, hogy Ó, köszönjük, jól! Kiválóan. Megvagyunk, megvagyunk. Hű, hát ma kicsit viharverten, de köszönjük, egyébként jól.
A legjobb líra, amikor munkaidő után sokan gyűltök össze nálunk, odaér a Nap a szemközti házsor fölé és szépen besüti a boltot, mi pedig beszélgetünk: ruhákról, könyvekről, fogyasztói társadalomról, nyomjuk kicsit a civilizációkritikát vagy méltatjuk hazánk szépséges tájait; könnyedén beszélgetünk Jénai tálakba kívánkozó jóféle étkekről, megfejtjük az ismeretlen funkciójú tárgyak valódi, elidegeníthetetlen funkcióját, kipróbáljuk a hajsütő vasat - forró, jól eltesszük a hideg kőre, harmadszor is megszólaltatjuk a sípoló nyulat, megszámoljuk a 300-as puzzle-t és megvitatjuk, jól áll-e ez a nyakkivágás vagy hogy szűk-e hónaljban a blúz. És van persze, hogy bomba: ez bomba jó, rád van szabva, kész, nincs mit tenni, tiéd.
Könyvekről beszélgetünk, idézünk innen-onnan, filozofálunk, amennyit a levegő még elbír és vidáman üdvözöljük az újonnan betérőket. Rég láttuk egymást, ki hogy van. Egymással is beszélgettek, mi is nevetgélünk kicsit - a saját bénázásunkon a belénk kapaszkodó vállfák dzsungelében vagy saját Isten áldotta tehetségünkön, hogy kiraktuk a kirakatba azt a táskát, mert lám, tényleg azonnal megvette valaki. :) Van olyan is, hogy az élet sűrű vagy sötét óráiról beszélgetünk vagy helyzetekről, amelyekkel küzdeni kell vagy küzdeni szokás. Talán tudunk adni valamit a puszta hallgatással is vagy épp pár ügyetlen szóval, hosszabb eszmecserével.
Van, hogy annyira jó a légkör, hogy szinte családi, hogy szinte olyan, ahogy a mediterrán kisvárosok munka utáni kávézós, borozós alkonyait képzeled. Van, hogy szinte költészetté lényegül át minden szavunk, hogy egy szimpla elköszönés olyan, mint egy vitaminos infúzió.
 |
| Tami kolléganőnk egy esős délután a bolt előtt |
Van értelme, már pusztán annak is, hogy behozzátok és elviszitek a dolgokat. Félre ne értsetek, az egyesületben végzett szakmai munkánk, amit a behozás és vásárlás metszéspontjában keletkező bevételekből célunk támogatni, nélkülözhetetlen a bolt működésében, de van, hogy úgy érzem, minden nagyvárosi lakótömb elbírna egy ilyen boltot, sőt: áhítja, óhajtja, akarja, követeli.
Kell egy hely, ahol méltósággal megszabadulhatsz a számodra felesleges, de még remekül szuperáló tárgyaidtól és kell egy hely, ahol megveheted azt, aminél sokszor tízszer rosszabbért is tízszer annyit fizetsz. Kell ebben a pokolian gyors, elidegenített rendszerben ez a barátságos lépték, ami olyan, mint amilyen még 20 évvel ezelőtt jobban volt, s talán 100 évvel még inkább. Olyan lassú, méltóságteljes, amikor még nem posztoltuk ki azt is a fészbukra, hogy ma esik és szomorúan iszunk egy lattét, hanem, amikor betértünk egy kávéházba és tudtunk szépen hallgatni vagy elolvasni az újságot, és nem telefonálni, nem netezgetni, nem kapcsolódni a viharfelhőkön túli másik világok felé, mint szőlőkacsok a levegőben.
Beszélgetni másokkal, akik ott vannak melletted, becsengetni az ismerősökhöz, akik vagy itthon vannak vagy nem, elbeszélgetni a lépcsőházban, megvitatni az élet dolgait a zöldségessel. Ma is csináljuk, de olyan keveset. Csináljuk még, szóval azért van még remény, ráadásul nálunk is lehet csinálni: lehet lassulni és méltósággal megélni a tárgyak jöttét-mentét, általában az életet, a jó vagy nehéz hétköznapok ritmusát.
Örülök, hogy egy ilyen helyen tevékenykedhetek, mert pont így van értelme számomra a munkának. A munka tehát itt végképp nem az, amit utálni kell és szenvedve elfáradni benne, hanem az, amit szeretni lehet és ha szenvedünk vagy el is fáradunk, az öröm újjáéled és másnapra újra ott van a kabátom hajtókája alatt.
Köszönöm, köszönöm, kedves Budapest! Kedves terivárosi és erzsivárosi és bármilyen városi emberek, hogy veletek a 21. század szupersztrádáiról lekanyarodhatunk ebbe a kedves kis macskaköves utcába. A legjobb az egészben, hogy ez nem a mittudomén hányadik vágány a Harry Potterből, hanem ez egy valódi utca, és abban egy valódi bolt, és nem fogsz soha koppanni az ajtón, ha nekifutsz. :)
Most komolyan...
